Évszázados diaképek - Világítás a városban

Az egykor volt Világítástechnikai Állomás diáiból a falusi képek után most azokból válogattam, amelyek a városi otthonok, üzletek, kirakatok világításával foglalkoztak.

Évszázados diaképek - Világítás falun

Fénykorában a Tungsram fenntartott egy bemutató- és előadótermet a budapesti Eötvös utcában. Később a cég amerikai tulajdonosai már nem tartották fontosnak az intézmény működtetését és bezárták azt. Az egykori előadásokhoz készített többszáz megmaradt üveges diakép a Világítástechnikai Társasághoz került és digitalizálva, de rendezetlenül elérhetővé vált a VTT honlapján. A diák legnagyobb része inkább csak szakmai, illetve technikatöréneti szempontból lehet jelentős, de talán szélesebb körű érdeklődésre tarthatnak számot azok a közel évszázados képek, amelyekkel a szélesebb nagyközönség számára próbálták bemutatni a villanyvilágítás előnyeit. Ebben az összeállításban azok közül a diák közül válogattam, amelyekkel a falusi lakosságot kívánták megszólítani. A világítás előnyeit méltató érvekről Moldova írása jut az eszembe:

"Még az 50-es évek elején egy ésszerűsítő brigád járta a földeket, új és hatékony technikára akarták tanítani a hagyományok láncaiban vergődő parasztságot. Útjukban egyszer meglátnak egy öreg parasztot, aki épp kaszálgat kinn a réten.
Odamennek hozzá.
– Nem jól csinálja az elvtárs, így nem elég termelékeny a munkája. A kaszanyél túloldalára is kellene szerelni egy vasat, mert úgy akkor is vágná a füvet, mikor visszafelé húzza a kaszát.
Mit lehetett tenni? Az öreg rárakott még egy vasat a kaszára. Egy év múlva megint elvetődik hozzá a brigád, megnézik a munkáját, de most sem elégedettek vele:
– Így már valamivel jobb, de még termelékenyebb volna az elvtárs munkája, ha hátul a nadrágszíjába beakasztana egy gereblyét.
– Egy gereblyét a nadrágszíjamba?! Minek?
– Mert úgy mindjárt össze is szedné a szénát maga mögött.
Az öreg kénytelen-kelletlen ezt is megcsinálja, de mikor a következő évben újra meglátja az ésszerűsítő brigádot, hanyatt-homlok elhány mindent, elmenekül, de még futás közben is kiáltozik:
– Tudom ám, hogy mit akarnak tőlem, tudom én!
– Mit?
– Azt, hogy akasszak egy viharlámpát a tökömre, mert akkor éjszaka is tudok dolgozni!"

 

 

 

Halogénlámpa-sirató

Már csak néhány napjuk van hátra a halogénlámpáknak. 2018. szeptember elsejétől az EU-ban tilos lesz mind a gyártásuk, mind az importjuk, persze a meglévő raktárkészletek még eladhatók lesznek. Ezzel ér a végére az a folyamat, amely néhány éve az izzólámpák fokozatos betiltásával kezdődött. Az indok most is az energiatakarékosság: a korszerűnek mondott fényforrások sokkal jobb hatásfokkal alakítják át a villamos energiát fénnyé. Egy szó sem jelent meg azonban a híradásokban arról, hogy most áldozzuk fel a fényminőséget az energiatakarékosság oltárán, elbúcsúzhatunk az utolsó olyan lámpafajtától, amely az emberi szem szempontjából tökéletes fényt állít elő.

Hívjam a rendőrséget? A szomszédban már megint bekapcsoltak egy halogénlámpát!

A fény minőségi jellemzői között két tulajdonságot szoktak említeni: a színhőmérsékletet és a színvisszaadást. Mindkét fogalom szoros összefüggésben áll az izzólámpákkal, pontosabban az izzó fekete testekkel, hiszen az izzószál is ilyennek tekinthető. A színhőmérséklet fogalma azt a jelenséget írja le, hogy egy izzó test színe a hőmérséklet növelésével megváltozik: vöröses izzásból a sárgás árnyalaton keresztül a kékes-fehérig változik. Az emberi szem, pontosabban a látással kapcsolatos agyi mechanizmusok tökéletesen tudnak alkalmazkodni ehhez a változáshoz, egyformán jól látjuk a színeket sárgás villanyfényben, vagy az északi égbolt kékes fényében.

A színvisszadás ennél egy kicsit több magyarázatot igényel. A Nap, illetve az izzó testek fényében a teljes színkép megtalálható a vöröstől az ibolyáig, úgy mondjuk, hogy a spektrumuk folyamatos.  Akkor látunk egy tárgyat színesnek, ha a felületének tulajdonságai olyanok, hogy fényt a spektrum egyes tartományaiban visszaverik, másokban elnyelik. Hasonló módon színes fény is akkor keletkezik, ha pl. egy színes üvegből készült szűrővel a spektrum egyes tartományait kiszűrjük. Ha például a vörös összetevő hiányzik, akkor a tárgy vagy a fény színét zöldnek látjuk, ha a kék hiányzik, akkor sárgának. Tökéletes színvisszaadásról akkor beszélünk, ha egy tárgy látszólagos színe nem változik meg ahhoz képest, amikor ugyanazt a tárgyat természetes fényben (vagyis napfényben, vagy izzó test fényében) szemléljük. A jelenség mérésére vezették be a a szakirodalomban Ra-val jelölt színvisszadási index fogalmát. Az index 0 és 100 között változhat, értéke akkor 0, ha  a fényforrás fényében egyáltalán nem látunk színeket. 100-as értékről akkor beszélünk, ha színváltozás, színeltolódás egyáltalán nem tapasztalható. Nyilvánvaló, ha egy fényforrás spektruma nem teljes, akkor a színvisszaadás nem lehet tökéletes.

Amíg az izzólámpák és halogénlámpák spektruma folyamatos, a kompakt fénycsövek és a ledek fényében a spektrum egyes részei gyengébb intenzitásúak, vagy akár teljesen hiányozhatnak is. Ha ilyen fénnyel világítunk meg egy tárgyat, akkor annak színei kisebb-nagyobb mértékben megváltoznak, amit egy csökkent színvisszaadási indexszel írhatunk le. A közvilágításban használt sárgás nátriumlámpák színvisszaadási indexe 40 körül van, az általánosan használt kompakt fénycsövek és ledek esetében ez az érték 80 körüli. A legdrágább, csúcstechnológiájú ledek színvisszaadása sem jobb 90-95-nél. Az egyetlen megmaradt 100-as színvisszaadású fényforrásunkat, a halogénlámpát most dobjuk a történelem süllyesztőjébe. Nyugodjék békében!

Lássuk világosabban a közvilágítást

Az EU csalás elleni hivatalának vizsgálatai, és az arról készült jelentés kiszivárogtatott részletei nagy figyelmet kapnak ezekben a napokban, főleg az ellenzéki médiában. A megjelent írások tükrében úgy tűnik, mintha az egész közvilágítási szakma – a beruházó önkormányzatok, a tervezők, pályázatírók, lámpatest beszállítók, ajánlattevők, bírálók, kivitelezők, műszaki ellenőrök - egyetlen maffia-hálózatot alkotna. Az igazság, ahogy ez legtöbbször lenni szokott, ebben az esetben sem fekete-fehér.

A világítási szakma igen belterjes, kis túlzással azt lehet mondani, hogy mindenki mindenkit ismer. A belterjességet még fokozza, hogy kifejezett közvilágítási szakismereteket ma Magyarországon az Óbudai Egyetem néhány órás (a környezetvédelemmel összevont) képzésétől eltekintve egyetlen egyetemen, főiskolán, OKJ tanfolyamon sem lehet szerezni. A maroknyi, korábban főleg az áramszolgáltatóknál dolgozó közvilágítási szakember hosszú évek gyakorlata során szerezte meg tudását. Így aztán nem véletlen, hogy ugyanazok a személyek (vagy azok közeli ismerősei) elvileg összeférhetetlen szerepkörökben is feltűnnek. Hogy mennyiféle ismerettel kell rendelkezni egy közvilágítási szakembernek, azt a könyv társszerzőjeként a Világítástechnikai Társaság néhány éve kiadott Közvilágítási kézikönyvének ismertetőjéből idézem. 

„A könyv a látásfiziológiai alapok összefoglalása után a közvilágítás "hardverjével": a fényforrásokkal, működtető egységekkel, lámpatestekkel, tartószerkezetekkel foglalkozik egy-egy fejezetben. Ismerteti a könyv a vonatkozó szabványok, jogszabályok előírásait, és betekintést nyújt az Európai Unió energiahatékonysági szabályozásába. A tervezés, üzemeltetés, a karbantartás és az érintésvédelem kérdései sem hiányoznak a kiadványból, és tájékozódhatunk az ellenőrző mérések elvégzésének módjáról és szükségességéről is. Az információk nem korlátozódnak a szigorúan vett útvilágításra, a térvilágítás, és a települések esti képét meghatározó díszvilágítás is a könyv tárgyát képezi. A világítás közlekedésbiztonsággal kapcsolatos kedvező hatásai mellett a zavaró fényekkel, a fényszennyezéssel kapcsolatos ismeretek is megtalálhatók. Az üzemeltető önkormányzatok szempontjai kerültek előtérbe a gazdaságossági kérdésekkel és a villamos energia beszerzésével foglalkozó részekben. Az elhasznált lámpatestek és fényforrások visszagyűjtése és ártalmatlanítása sem hiányzik a könyvből, amelyet egy kis előretekintés zár le: a jövő fényforrásairól, a LED-ekről, és a villamos hálózattól független, napelemes megoldásokról is szó esik. A könyv függelékében megtalálható a fontosabb világítástechnikai fogalmak és a közöttük lévő összefüggések magyarázata.”

Ezek után érthető, hogy a hazai települési önkormányzatoknak – a fővárost kivéve - egyszerűen nincs olyan szakemberük, aki átlátná az egész folyamatot, tehát az „irányított” közbeszerzések létrejöttének egyik fő oka a szakemberhiány. A másik ok az önkormányzatok gazdasági helyzete, akik az előző 2 év költségvetése alapján kapják a következő évre az állami támogatást. Tehát, ha egy közvilágítási korszerűsítést követően csökken a számlájuk, a következő évben annyival kevesebb pénzt kapnak, vagyis nem érdekük a takarékoskodás. Ám, ha egy vállalkozó befektet, és a korszerűsítés költségét az energiamegtakarításból 12-15 évig fizeti vissza az önkormányzat, akkor érintetlenül marad a költségvetésük. A világítás ráadásul szembeötlő dolog: a polgármesterek egy sikeres világításkorszerűsítéssel látványosan igazolhatják munkájuk hatékonyságát.

Ebben a helyzetben keresik meg a világítási vállalkozók az önkormányzatokat. Felajánlják, hogy felmérik a település világítási igényét, javaslatot tesznek az utcák világítási szempontból történő besorolására. Ez korábban a jegyzők feladata volt, de ezt a hatáskört időközben kivették az önkormányzati törvényből, a képviselőtestület pedig szakértelem hiányában az esetek túlnyomó többségében rábólint a javaslatra.. Ezen a ponton a település már bement a vállalkozó utcájába: a vállalkozó elkészíti a terveket, ami alapján a pályázatok kiírása megtörténhet, megállapítja a megtérülési mutatókat, vagyis hogy mennyi idő alatt térül meg a korszerűsítés az energiamegtakarításból. Szakmai körökben közismert, hogy bár a közbeszerzésnek elvileg árcsökkentő hatásúnak kellene lennie, a valóságban 20-30 százalékkal drágább lesz a közbeszereztetett projekt.

A tervek elkészítése során a vállalkozók igyekeznek körülbástyázni magukat: olyan megoldásokat választanak, amilyeneket a versenytársaik nem, vagy csak drágábban tudnak megvalósítani. Szándékosan egy régebbi példát idézek, néhány éve az egyik cég sikeresen beszélte rá a látókörébe került áramszolgáltatókat és önkormányzatokat, hogy csakis olyan lámpatesteket legyen szabad felszerelni, amelyek védettek a viharos tenger hullámverése ellen. Természetesen abban az időben csak ők forgalmaztak ilyen lámpákat. A közbeszerzési törvény világosan fogalmaz, a műszaki követelményeket - ahol lehet - a vonatkozó európai szabványok követelményei szerint kell meghatározni. Ez az a pont, ahol a megjelent pályázatok szinte kivétel nélkül törvénysértőek, olyan többletkövetelményeket írnak elő, amelyeknek csak a kiválasztott gyártó általában drágább termékei tudnak megfelelni. Visszás helyzet az is, hogy van ugyan közvilágítási szabványunk, annak hatálya azonban nem kötelező. A még a tanácsok idejéből származó, valóban elavult közvilágítási rendeletet évekkel ezelőtt hatálytalanították, de új szabályozás nem jelent meg helyette, a szakma folyamatos jelzései ellenére a mai napig nincs törvényileg szabályozva a terület.

A túlárazott, versenytárs nélküli korszerűsítés nem feltétlenül jelenti azt, hogy a létrejött világítások rosszak, hiszen a privilegizált helyzetben lévő vállalkozásnak lehetősége van arra, hogy az ország legjobb szakembereit vonja be a munkába. Nagyobb a baj, amikor nem hozzáértő szerencsevadászok jutnak egy-egy projekt közelébe. Dunaújvárosban például arról győzték meg a városatyákat, hogy egy egzotikus, máshol alig használt lámpafajtával, úgynevezett indukciós lámpákkal oldják meg a város világítását. A várost súlyos pénzekért sikerült is annyira elsötétíteni, hogy azóta a baleseti statisztikák az egekbe szöktek.

A dunaújvárosi eset kirívó volt, de kisebb-nagyobb „simlisségek” szinte minden korszerűsítésnél előfordulnak. Elkerülni őket csak akkor lehetne, ha ismét törvényileg szabályoznak a közvilágítást, és a településeknek lennének olyan világítási szakembereik, akik az önkormányzat érdekeit szem előtt tartva tudnák előkészíteni a korszerűsítéseket. A média látókörébe került, kormányközeli vállalkozás nem elégedett meg a finomabb eszközökkel. Miután az országban elsőként ledesítették egy város, Hódmezővásárhely világítását, az ezt követő pályázati kiírásokban olyan referenciák meglétét követelték meg a pályázóktól, amelyeknek már kizárólag csak ők tudtak megfelelni. A túlárazott, versenytárs nélküli projektekből befolyt milliárdok sorsának követése már nem a világítástechnikusok feladata.

Fény- és világítástechnikai szabványok

A Magyar Elektrotechnikai Egyesület szabványosítási bizottságának felkérésére 2017. december 14.-én tartott előadás felvétele.

Meddig tovább, LED?

A világítástechnika már jó néhány éve szinte csak a ledekről szól. Egyre-másra jelennek meg az új termékek, amelyekben csak az a közös, hogy valamilyen szempontból mindegyik jobb az elődjénél. Nyilvánvalóan adódik a kérdés: hol a határ, meddig tarthat a fejlődés? A cikk a legfrissebb kutatási eredmények és a kereskedelmi forgalomba került fényforrások műszaki adatai alapján próbál választ keresni erre a kérdésre.

Sokan úgy gondolják, hogy a led az led, mindegyik fajta lényegében ugyanúgy működik, legfeljebb a fényszín, a színvisszaadás és a teljesítmény szempontjából vannak különbségek közöttük. Valójában a fehér fény előállítására különböző módszerek léteznek, mindegyiknek megvannak a maga előnyei és korlátai. A történeti fejlődést tekintve az első fehér ledeket úgy állították elő, hogy egyetlen tokba szereltek egy vörös, egy zöld és egy kék ledet, és a fehér fényt - a tévékészülékeknél használt megoldáshoz hasonlóan - ezek keverésével állították elő. Ezeket az eszközöket hívják (a színek angol kezdőbetűi után) RGB, vagy a színkeverése utalva CM (colour mixing) ledeknek.

A fehér fény előállításának másik alapvető megoldása az úgynevezett fénypor-konverzió (angol rövidítéssel: PC, phosphor conversion). Ennek a módszernek az eredete a fénycső-technikáig nyúlik vissza: ott a fénypor az UV sugárzást alakítja át látható fénnyé, az ilyen ledeknél viszont egy kék led fényének egy részét alakítja át a fénypor sárga fénnyé. Mivel a kék és a sárga ún. kiegészítő színek, ezért a keverésük fehéret eredményez. Napjainkban ez a legáltalánosabban használt technológia.

A korai ledek színvisszaadása még meglehetősen gyenge volt, aminek az az oka, hogy fényükben egyes színképvonalak gyengék voltak, vagy teljesen hiányoztak. Tökéletes, 100%-os színvisszaadása a természetes fényforrásoknak van, hiszen a napfényben a teljes színkép megtalálható. A színvisszaadási tulajdonságokat százalékban szokás megadni, 0% esetében egyáltalán nem látunk más színt, mint amit a fényforrás kisugároz (pl. a kisnyomású nátriumlámpák sárga fényét). Az európai szabvány a beltéri munkahelyek világítására legalább 80%-os színvisszaadási indexet követel meg.

A 100%-hoz közeli index elérésére a két ledes alaptípus esetében más módszereket használnak, amelyekben az a közös, hogy a fényforrás tokjába további, olyan fényben világító led csipeket szerelnek, amelyek kitöltik a spektrum hiányzó vagy csökkent részeit. A színkeveréses ledeknél az alapszínek mellé tehetnek pl. egy borostyánsárga fényt adó csipet, ezeket hívják RGBA ledeknek (a borostyánsárgát jelentő angol Amber-ből rövidítve). A fényporkonverziós ledeknél a vörös összetevő csökkent értéke ronthatja a színvisszaadást, amit egy vörös led-csip beépítésével javítanak. Az ilyen eszközöket hívják hibrid (HY) ledeknek, mert itt mind a fénypor-konverzió, mind a színkeverés lehetőségeit kihasználják.

Energetikai szempontból a fényforrások legfontosabb tulajdonsága a fényhasznosítás, amit lumen/watt egységben mérnek. Izzólámpák esetében az érték 12-15 között volt, a fénycsövek, kompakt fénycsövek ennél kb. ötször hatékonyabbak voltak. A legújabb ledek fényhasznosítása már 100 felett van. A fény minőségének javítása mellett a kutatás-fejlesztés legfontosabb célja a fényhasznosítás javítása, hiszen egy hatékonyabb fényforrás magasabb beszerzési ára az energiamegtakarításból megtérülhet. A lehetőségeknek azonban vannak korlátai, egy elméleti határ megközelíthető, de túl nem léphető. Hogy hol lehet az elméleti határ, azt az 1. ábrán szürkével jelölt sáv mutatja. 

1. ábra. Ledek fényhasznosításának fejlődése és az elméleti határok, szürkével jelölve.

A diagram az idő függvényében ábrázolja, hogy hogyan fejlődött a legáltalánosabban használt fényporkonverziós ledek fényhasznosítása. Az ábrán látható az adott időpontban már piacérett legjobb ledek fényhasznosítása, és az extrapolált várható érték. A trendet követve azt a következtetést lehet levonni, hogy várhatóan 2025 és 2035 között éri el a ledek fényhasznosítása az elméleti határt.

Az ábrán az is látható, hogy energetikai szempontból különbség van a hidegfehér és a melegfehér ledek között. Ennek az a magyarázata, hogy amint a 2. ábrán látható, egy melegebb – sárgásabb – fényszín eléréséhez a kék alap-led fényének nagyobb részét kell sárgává alakítani, és mivel minden átalakítás óhatatlanul veszteséggel jár, így valamivel rosszabb lesz a lm/W érték. 

 

2. ábra. A napfény és a led-fények színképi eloszlása.

Érdemes-e kivárni, amíg jobb, gazdaságosabb ledek jelennek meg a piacon? A lámpatest gyártók két úton járnak. Egy részük úgy véli, hogy olyan lámpatesteket kell készíteni, amelyekben a jelenleg kapható ledek egy későbbi időpontban majd hatékonyabbra cserélhetők. Ennek érdekében szabványosították a csereszabatosságot érintő jellemzőket, a mechanikai, villamos, fény- és hőtechnikai paramétereket. A tulajdonságokat ún. Zhaga-könyvekben foglalják össze, és az abban foglalt, gyártófüggetlen követelményeket kielégítő termékek egymással helyettesíthetők.

A gyártók másik része úgy gondolkodik, hogy a ledek élettartama összemérhető a lámpatestek élettartamával, és ezért a felhasználóknak soha nem kell a fényforráscserével bajlódni. Az ilyen gyártók lámpatestjeiben a fényforrások nem cserélhetők, vagy ha mégis, akkor csak ugyanolyan gyártmányú alkatrészeket lehet beszerelni. A Zhaga előírások első megjelenése után tapasztalt kezdeti fellángolás alábbhagyóban van, jelenleg úgy tűnik, hogy a második irányzat fog általánossá válni.

(Megjelent az Elektroinstallateur folyóirat 2017. júniusi számában)

Évtizedek a fény bűvöletében (megjelent a 2017-es Világítástechnikai Évkönyvben)

Iskolapadtól a fénylaborig

Egyetemi tanulmányaimat BME villamosmérnöki karán végeztem, és 1969-ben, az ötödik év második félévében, amikor már a diplomaterv készítéssel voltunk elfoglalva, fel kellett venni néhány fakultatív tárgyat. Hogy gondolkozik ilyenkor egy rendes egyetemista? Azt a tárgyat választja, amiből az elképzelése szerint a legkönnyebben le lehet vizsgázni. Én is így tettem, amikor felvettem a Fényforrások tárgyat. Az előadónk a fizikus végzettségű Somkúti Adolf volt, aki külsősként adott elő az egyetemen, főállásban pedig a Magyar Elektrotechnikai Ellenőrző Intézetben, azaz a MEEI-ben dolgozott. Csak később jöttem rá, hogy a világítástechnika mégsem egy olyan szakterület, amit egy félév alatt, heti 2 órában tokkal-vonóval el lehet sajátítani, de a félévet azért sikerült egy jelessel abszolválni.

Akkor még olyan világ volt, hogy nem a végzősök kerestek maguknak munkahelyet, hanem a munkahelyek keresték a végzősöket. Én is több ajánlatot kaptam, így többek között Somkúti bácsi (mert így hívtuk) is megkeresett, hogy volna-e kedvem a MEEI-ben dolgozni.



Somkúti Adolf a monokromátornál

Nem sokkal korábban alakították ki ugyanis az intézetben az önálló fénytechnikai osztályt. Ennek közvetlen előzménye az volt, hogy Magyarország csatlakozott az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságának a gépjármű tartozékok vizsgálatára és a vizsgálati eredmények kölcsönös elismerésére vonatkozó egyezményhez. A csatlakozás feltételei között szerepelt, hogy többek között létre kellett hozni egy olyan nemzeti laboratóriumot, amely alkalmas az autólámpák gyártótól független vizsgálatainak elvégzésére. Az osztály munkája három csoportba volt szervezve, volt egy fényforrás, egy lámpatest, és egy különleges vizsgálatokkal foglalkozó fejlesztési csoport. Az autólámpákkal a fényforrás csoport foglalkozott, én a lámpatest csoportba kerültem. Somkúti bácsi nem szépítette a dolgot, elmondta, hogy ott soha nem fogok egy új világítási rendszert kifejleszteni, de olyan széles körű rálátásom lesz az egész világítástechnikai iparágra, mint amilyent sehol máshol nem érhetek el. Elmentem, körülnéztem, és igent mondtam, mert megtetszett az osztály felszereltsége, a helyben rendelkezésre álló magyar és külföldi szakirodalom széles választéka, az abban az időben még ritkaságszámba menő nyugati szakmai folyóiratok gyűjteménye. Az akkor még létező munkakönyv bejegyzése szerint 1969. szeptember 1-jével beosztott ügyintézői munkakörbe, havi 1550 Ft fizetésért vettek fel, ami abban az időben a kezdő mérnökök szokásos fizetése volt.

Első tapasztalatok

Kezdetnek a kezembe nyomták a vaskos lámpatest szabványt, hogy olvasgassam. Életemben akkor láttam először szabványt. A szabványok ismerete sem akkor, sem napjainkban nem képezte részét az egyetemi oktatásnak, pedig a tömör megfogalmazású, részben műszaki, részben jogi természetű szövegek ismerete és helyes értelmezése nem egyszerű feladat, hiszen ott sokszor egy vesszőnek, vagy egy kötőszónak is fontos jelentése lehet.

Az osztályon akkoriban kevés mérnök dolgozott, a csoportvezetők egyike sem volt az. A villamos labor műszerezettsége az ötvenes évek szintjén állt: fekete bakelitházas, mutatós volt- és ampermérőket használtunk, az ellenállást Wheatstone-hidas műszerrel mértünk. A melegedésmérés valamivel modernebb volt, a mérést termisztoros tapintóhőmérővel, és vékony huzalátmérőjű Ni-CrNi hőelemekkel végeztük, a műszerhez egy többcsatornás mérőhely átkapcsoló is tartozott.

A fénylabor felszereltsége korszerűbb volt. Volt egy 5 m-es optikai padunk (ami a mai napig használatban van), és egy sorozat Osram etalonlámpánk. Mivel a fénymérés alapegysége a kandela, ezért az elsődleges etalonjaink is fényerősség etalonok voltak. Az etalonlámpák különleges izzólámpák voltak, feketére festett burával. A fény a burán kialakított átlátszó, négyszögletes ablakon keresztül lépett ki.

Fényerősség etalonlámpa

Fénymérésre az emberi szem érzékenységének megfelelően szűrőzött szelén fényelemeket használtunk, a szilícium fényelemek csak később jelentek meg. Mai szemmel nézve érdekesség, hogy használaton kívül - az öregedés hatásainak elkerülése érdekében - a fényelemeket rövidre zárva, sötét helyen kellett tartani.

A kisebb lámpatestek, főleg autólámpák fényeloszlás mérésére volt egy kisebb goniométerünk. A nagyobb lámpatestek fényeloszlás mérését először külső helyszínen, az EKA gyár fénylaborjában végezték egy candelograph nevű készüléken, ami fényérzékeny fotopapírra rögzítette a fényeloszlási görbéket. Amikor én odakerültem, már volt egy saját fejlesztésű lámpatest goniométerünk is, ez polárkoordinátás milliméterpapíron rögzítette a görbéket, amiket később kézzel skáláztunk be. Mindig problémát okozott, hogy az autófényszórók fényeloszlását az előírások szerint 25 m távolságból kell mérni. A labor összes helyiségét egybenyitva sem jött ki ez a távolság, ezért egy falat áttörve, a szomszédos raktárban kellett elhelyezni az érzékelőt.

A lámpák fényáramát belülről matt fehérre festett, integráló Ulbricht-gömbökben mértük. A kisebb fényforrásokhoz volt egy 0,5 és egy 1 m-es átmérőjű gömbünk, de ezekkel nagyobb lámpatesteket nem lehetett mérni, ehhez legalább 3 m-es gömbre lett volna szükség. Egy ekkora gömböt már csak helyhiány miatt sem tudtunk volna felállítani, ezért csak egy 30°-os gömbcikket készítettünk el, ezzel 12 rész-mérésből tudtuk meghatározni a lámpatestek hatásfokát.

A sugárzások spektrális eloszlásának mérésére egy fotoelektron-sokszorozóval egybeépített kettős monokromátort használtunk, a színmérés Somkúti szabadalmazott találmányával, egy tristimulusos színmérővel történt. Az autólámpák belső méreteire igen szigorú előírások vonatkoznak, ezek betartását egy nagyméretű mérőmikroszkóppal ellenőriztük. A fénysűrűség mérésére a szubjektív összehasonlítás elvén működő ősrégi, Schmidt+Haensch gyártmányú készüléket használtunk, ahol egy két részre osztott mérőmező világosságát kellett azonosra beállítani.





A fénysűrűségmérőt még a XIX. század végén fejlesztették ki

Közjáték az EKA-ban, MEEI másodszor

1972-ben úgy gondoltam, hogy az első munkahelyen eltöltött 3 év után máshol is kipróbálom magam. Visszatekintve érdekesnek tűnik, hogy ezalatt a 3 év alatt a fizetésem közel megduplázódott, a kilépéskor a munkakönyv tanúsága szerint havi 3.052 Ft-ra jött ki az átlagjövedelmem. A világítási szakmát nem hagytam ott, 2 évig lámpatest fejlesztőként dolgoztam tovább az Elektromos Készülékek és Anyagok Gyárában. A főkonstruktőr Vadas Gábor volt, a gyártmányszerkesztési osztályt Jenőfi László vezette. Akkor még egy cég volt a főleg közvilágítási és ipari lámpatestekkel foglalkozó Füzér utcai törzsgyár, és a később EMIKA néven önállósult kalocsai üzem, ahol a beltéri fénycsöves lámpatestek gyártása folyt. Egy-egy új típus nullszériájának beindításához néhány napra, akár egy hétre is leköltöztünk Kalocsára.

Az ott eltöltött 2 év után korábbi főnököm lámpatest csoportvezetőnek hívott vissza a MEEI-be. Osztályvezetőnkről, Hauser Imréről megoszlottak a vélemények, sokan nem kedvelték lobbanékony, szangvinikus természete miatt, én azonban legtöbbször jól kijöttem vele, bár néhányszor a kiabálásig fajult az eszmecserénk. Amiért a mai napig hálás vagyok neki, az az, hogy szívén viselte a munkatársai szakmai fejlődését. Ő vett rá, hogy lépjek be a Világítástechnikai Társaság elődjébe, a MEE világítástechnikai szakosztályába, járjak el a klubnapokra az Eötvös utcai Világítástechnikai Állomásra, tartsak előadást szakmai konferenciákon, és évente legalább egyszer jelentessek meg publikációt az Intézet kiadványaiban, vagy a MEE folyóirataiban. Nemcsak noszogatott, hanem jó példával is járt elől, vezetőségi tagja volt a világítási szakosztálynak, szerkesztette a Villamosság c. lap világítástechnikai rovatát.


Hauser Imre

Emlékezetes maradt az első nemzetközi konferencián való részvételem, a bulgáriai Várnában. Vonattal utaztunk, de lekéstünk egy csatlakozást, és csak másnapra értünk volna oda, így aztán más lehetőség híján kiálltunk az országútra stoppolni. Egy kátrányt szállító teherautó vett fel, így sikerült végül megtartani a német nyelvű előadást a nátriumlámpák gyújtási folyamatairól. Életemben először ekkor beszéltem nagy nyilvánosság előtt idegen nyelven, ehhez mérhető lámpalázzal. Az előadást követő vitába bele is zavarodtam, Poppe Magdi volt az, aki kijött mellém a pódiumra, és segített megválaszolni a kérdéseket.

Az 1970-es évek vége, a 80-asok eleje jelentette az osztály csúcspontját, ekkor közel 20-an dolgoztunk a fénytechnikán. Nemcsak a létszám, hanem a műszaki felszereltség is ugrásszerűen javult, ekkor jelentek meg az első számítógépek. Az osztályunk országosan is elől járt a számítógépes mérésadat-gyűjtő rendszerek alkalmazásában. Az első mérésvezérlő számítógépnek ma már nevetségesnek tűnő 8 kB memóriája, és 64 karakteres, egysoros LED pontmátrix kijelzője volt. Amerikai gyártmány lévén, embargó alá esett, rajta volt a hírhedt COCOM listán, ezért Ausztrián keresztül, mindenféle ügyeskedésekkel lehetett csak beszerezni, horribilis pénzért. Mai szemmel nézve is meglepő, hogy milyen bonyolult feladatok megoldására sikerült megtanítani, főleg úgy, hogy minden programot magunknak kellett megírni hozzá egy forráskód szintű programnyelven.



HP 9825, az első mérésvezérlő számítógép

A gyorsan növekvő intézet kinőtte a Váci úton, a mai Lehel, korábbi nevén Élmunkás téren álló épületet, további bővülésre volt szükség. A Victor Hugo utcára néző egykori óvodaépületet, ahol a fénytechnikai osztály működött, lebontották, és átmenetileg az újonnan kialakított Alig utcai szárnyban kaptunk ideiglenes elhelyezést, amíg fel nem épült a régi épület helyére a ma is ott álló négyemeletes ház, amelynek a 2.-3. emeletét foglaltuk el. Csodálkoztunk is rajta, hogy a fénylabornak a világos, nagy ablakos 3. emeleten találtak helyet, hatalmas fekete deszkalapokkal elzárva a külső fényt. A 25 m-es fényutat itt is csak a ház falából kinyúló vastag csővel sikerült megvalósítani.

A rendszerváltás és következményei

A történészek 1989-re datálják a rendszerváltásnak nevezett folyamat kezdetét. Az Intézet életében az első időben nem sok változás következett be, a dolgok eleinte úgy mentek tovább, mintha mi sem történt volna. Változások azért voltak, egy újabb vezetési szintet hoztak létre, megalakultak az alkatrész és készülék vizsgálati főosztályok. A megbízóinkkal való kapcsolattartás megváltozott, szigorú összeférhetetlenségi szabályokat vezettek be. A vizsgálatokat megrendelő cégek műszaki emberével nem állhatott szóba az, aki a vizsgálatot végezte. Tanácsot adni, hogy egy-egy apróbb hibát hogyan lehetne kijavítani, végképp tilos lett. Helyszíni vizsgálatot egy ember nem végezhetett, legalább kettőnek kellett odamenni. A végén már a vizsgálati jegyzőkönyvet sem adtuk ki a megrendelőknek, csak a végeredményt tartalmazó minősítő iratot. Az osztályvezetőktől elvették a minősítő iratok aláírásának a jogát, és erre a feladatra létrehozták a tanúsítási osztályt, aminek legfőbb feladata a pecsételés volt. Hauser Imrétől visszavonták az osztályvezetői megbízást, ő is erre a tanúsítási osztályra került.

A helyzet egy kicsit hasonlított a léket kapott Titanichoz, a hajó még úszott, a zenészek húzták a talpalávalót, de már látszott a végkifejlet. A vizsgálati megbízások és ezzel együtt a bevételek forrását egy rendelet biztosította, ami kötelezővé tette a villamos termékek forgalomba hozatal előtti bevizsgáltatását. Mi pedig aprólékosan újra meg újra megvizsgáltuk azokat az egyre nagyobb számban beáramló import termékeket, amiket más országok intézetei előzőleg már jóváhagytak. Körvonalazódtak az Európai Unió alapelvei az emberek, az áruk, a szolgáltatások szabad áramlásáról, és ez előre vetítette a vizsgálati tevékenység drasztikus visszaszorulását. A kötelező hatályú magyar szabványok helyett önkéntességen alapuló európai szabványok jelentek meg.

Az intézet státusza is megváltozott: először közalkalmazottból köztisztviselők lettünk, ehhez előbb mindenkinek le kellett tenni a közigazgatási alapvizsgát. Később az intézet Kft-vé alakult, majd felkerült a privatizációs listára, de ezt a folyamatot én már csak külső szemlélőként figyeltem. Arra a következtetésre jutottam ugyanis, hogy addig kell váltani, ameddig fizikailag és szellemileg képes vagyok rá, és nem szabad megvárni, amíg nekem kell felmondani az osztályon dolgozó kollégáimnak, vagy netán az én munkakörömet szüntetik meg. Úgy gondoltam, hogy egy nagy világcég munkatársaként új lehetőségek nyílnak meg előttem, így kerültem a Siemens-hez. Rövidesen kiderült azonban, hogy az ASI4-nek nevezett világítási üzletág nem hozza ez elvárt nyereséget, ezért túladtak a németországi Traunreut-ban működő lámpatestgyáron, és ezzel együtt az én munkaköröm is megszűnt. Több céggel is tárgyaltam ezután a folytatásról, végül a HOLUX Kft-t választottam, ahol szakmai pályafutásom utolsó éveit töltöttem el. A változások közepette egy fix pont maradt, a Világítástechnikai Társaság, ahol több cikluson át a szűkebb vezetői stáb tagja voltam. Az itt végzett munkám azonban már nem tartozik bele ezen visszaemlékezés kereteibe, és nem is vagyok hivatott annak értékelésére.

Rövid önéletrajz

1945-ben születtem Kőszegen. Okleveles villamosmérnökként a Magyar Elektrotechnikai Ellenőrző Intézet Fénytechnikai osztályán, az Elektromos Készülékek és Anyagok Gyárában, a Siemens Rt.- nél és a Holux Kft.-nél dolgoztam. 1975 óta vagyok tagja a Magyar Elektrotechnikai Egyesületnek, 1997 és 2010 között a VTT egyik alelnöke voltam. Sok éven át gondoztam a VTT internetes honlapját, alapító szerkesztője voltam a Fény hírlevélnek. Több éven keresztül betöltöttem a világítástechnikai szabványbizottság elnöki tisztségét. Szakmai tevékenységemet a MEE Urbanek- és Déri-díjjal, a VTT Pollich-díjjal ismerte el.