Az
EU csalás elleni hivatalának vizsgálatai, és az arról készült
jelentés kiszivárogtatott részletei nagy figyelmet kapnak ezekben
a napokban, főleg az ellenzéki médiában. A megjelent írások
tükrében úgy tűnik, mintha az egész közvilágítási szakma –
a beruházó önkormányzatok, a tervezők, pályázatírók,
lámpatest beszállítók, ajánlattevők, bírálók, kivitelezők,
műszaki ellenőrök - egyetlen maffia-hálózatot alkotna. Az
igazság, ahogy ez legtöbbször lenni szokott, ebben az esetben sem
fekete-fehér.
A
világítási szakma igen belterjes, kis túlzással azt lehet
mondani, hogy mindenki mindenkit ismer. A belterjességet még
fokozza, hogy kifejezett közvilágítási szakismereteket ma
Magyarországon az Óbudai Egyetem néhány órás (a
környezetvédelemmel összevont) képzésétől eltekintve egyetlen
egyetemen, főiskolán, OKJ tanfolyamon sem lehet szerezni. A
maroknyi, korábban főleg az áramszolgáltatóknál dolgozó
közvilágítási szakember hosszú évek gyakorlata során szerezte
meg tudását. Így aztán nem véletlen, hogy ugyanazok a személyek
(vagy azok közeli ismerősei) elvileg összeférhetetlen
szerepkörökben is feltűnnek. Hogy mennyiféle ismerettel kell
rendelkezni egy közvilágítási szakembernek, azt a könyv
társszerzőjeként a Világítástechnikai Társaság néhány éve
kiadott Közvilágítási kézikönyvének ismertetőjéből idézem.
„A
könyv a látásfiziológiai alapok összefoglalása után a
közvilágítás "hardverjével": a fényforrásokkal,
működtető egységekkel, lámpatestekkel, tartószerkezetekkel
foglalkozik egy-egy fejezetben. Ismerteti a könyv a vonatkozó
szabványok, jogszabályok előírásait, és betekintést nyújt az
Európai Unió energiahatékonysági szabályozásába. A tervezés,
üzemeltetés, a karbantartás és az érintésvédelem kérdései
sem hiányoznak a kiadványból, és tájékozódhatunk az ellenőrző
mérések elvégzésének módjáról és szükségességéről is. Az információk nem
korlátozódnak a szigorúan vett útvilágításra, a térvilágítás,
és a települések esti képét meghatározó díszvilágítás is a
könyv tárgyát képezi. A világítás közlekedésbiztonsággal
kapcsolatos kedvező hatásai mellett a zavaró fényekkel, a
fényszennyezéssel kapcsolatos ismeretek is megtalálhatók. Az
üzemeltető önkormányzatok szempontjai kerültek előtérbe a
gazdaságossági kérdésekkel és a villamos energia beszerzésével
foglalkozó részekben. Az elhasznált lámpatestek és fényforrások
visszagyűjtése és ártalmatlanítása sem hiányzik a könyvből,
amelyet egy kis előretekintés zár le: a jövő fényforrásairól,
a LED-ekről, és a villamos hálózattól független, napelemes
megoldásokról is szó esik. A könyv függelékében megtalálható
a fontosabb világítástechnikai fogalmak és a közöttük lévő
összefüggések magyarázata.”
Ezek után érthető,
hogy a hazai települési önkormányzatoknak – a fővárost kivéve
- egyszerűen nincs olyan szakemberük, aki átlátná az egész
folyamatot, tehát az „irányított” közbeszerzések
létrejöttének egyik fő oka a szakemberhiány. A másik ok az
önkormányzatok gazdasági helyzete, akik az előző 2 év
költségvetése alapján kapják a következő évre az állami
támogatást. Tehát, ha egy közvilágítási korszerűsítést
követően csökken a számlájuk, a következő évben annyival
kevesebb pénzt kapnak, vagyis nem érdekük a takarékoskodás. Ám,
ha egy vállalkozó befektet, és a korszerűsítés költségét az
energiamegtakarításból 12-15 évig fizeti vissza az
önkormányzat, akkor érintetlenül marad a költségvetésük. A
világítás ráadásul szembeötlő dolog: a polgármesterek egy
sikeres világításkorszerűsítéssel látványosan igazolhatják
munkájuk hatékonyságát.
Ebben a helyzetben
keresik meg a világítási vállalkozók az önkormányzatokat.
Felajánlják, hogy felmérik a település világítási igényét,
javaslatot tesznek az utcák világítási szempontból történő
besorolására. Ez korábban a jegyzők feladata volt, de ezt a
hatáskört időközben kivették az önkormányzati törvényből, a
képviselőtestület pedig szakértelem hiányában az esetek
túlnyomó többségében rábólint a javaslatra.. Ezen a ponton a
település már bement a vállalkozó utcájába: a vállalkozó
elkészíti a terveket, ami alapján a pályázatok kiírása
megtörténhet, megállapítja a megtérülési mutatókat, vagyis
hogy mennyi idő alatt térül meg a korszerűsítés az
energiamegtakarításból. Szakmai körökben közismert, hogy bár a
közbeszerzésnek elvileg árcsökkentő hatásúnak kellene lennie,
a valóságban 20-30 százalékkal drágább lesz a közbeszereztetett
projekt.
A tervek elkészítése
során a vállalkozók igyekeznek körülbástyázni magukat: olyan
megoldásokat választanak, amilyeneket a versenytársaik nem, vagy
csak drágábban tudnak megvalósítani. Szándékosan egy régebbi
példát idézek, néhány éve az egyik cég sikeresen beszélte rá
a látókörébe került áramszolgáltatókat és önkormányzatokat,
hogy csakis olyan lámpatesteket legyen szabad felszerelni, amelyek
védettek a viharos tenger hullámverése ellen. Természetesen
abban az időben csak ők forgalmaztak ilyen lámpákat. A
közbeszerzési törvény világosan fogalmaz, a műszaki
követelményeket - ahol lehet - a vonatkozó európai szabványok
követelményei szerint kell meghatározni. Ez az a pont, ahol a
megjelent pályázatok szinte kivétel nélkül törvénysértőek,
olyan többletkövetelményeket írnak elő, amelyeknek csak a
kiválasztott gyártó általában drágább termékei tudnak
megfelelni. Visszás helyzet az is, hogy van ugyan közvilágítási
szabványunk, annak hatálya azonban nem kötelező. A még a
tanácsok idejéből származó, valóban elavult közvilágítási
rendeletet évekkel ezelőtt hatálytalanították, de új
szabályozás nem jelent meg helyette, a szakma folyamatos jelzései
ellenére a mai napig nincs törvényileg szabályozva a terület.
A túlárazott,
versenytárs nélküli korszerűsítés nem feltétlenül jelenti
azt, hogy a létrejött világítások rosszak, hiszen a
privilegizált helyzetben lévő vállalkozásnak lehetősége van
arra, hogy az ország legjobb szakembereit vonja be a munkába.
Nagyobb a baj, amikor nem hozzáértő szerencsevadászok jutnak
egy-egy projekt közelébe. Dunaújvárosban például arról győzték
meg a városatyákat, hogy egy egzotikus, máshol alig használt
lámpafajtával, úgynevezett indukciós lámpákkal oldják meg a
város világítását. A várost súlyos pénzekért sikerült is
annyira elsötétíteni, hogy azóta a baleseti statisztikák az
egekbe szöktek.
A dunaújvárosi eset
kirívó volt, de kisebb-nagyobb „simlisségek” szinte minden
korszerűsítésnél előfordulnak. Elkerülni őket csak akkor
lehetne, ha ismét törvényileg szabályoznak a közvilágítást,
és a településeknek lennének olyan világítási szakembereik,
akik az önkormányzat érdekeit szem előtt tartva tudnák
előkészíteni a korszerűsítéseket. A média látókörébe
került, kormányközeli vállalkozás nem elégedett meg a finomabb
eszközökkel. Miután az országban elsőként ledesítették egy
város, Hódmezővásárhely világítását, az ezt követő
pályázati kiírásokban olyan referenciák meglétét követelték
meg a pályázóktól, amelyeknek már kizárólag csak ők tudtak
megfelelni. A túlárazott, versenytárs nélküli projektekből
befolyt milliárdok sorsának követése már nem a
világítástechnikusok feladata.