2018. február 11., vasárnap

Lássuk világosabban a közvilágítást

Az EU csalás elleni hivatalának vizsgálatai, és az arról készült jelentés kiszivárogtatott részletei nagy figyelmet kapnak ezekben a napokban, főleg az ellenzéki médiában. A megjelent írások tükrében úgy tűnik, mintha az egész közvilágítási szakma – a beruházó önkormányzatok, a tervezők, pályázatírók, lámpatest beszállítók, ajánlattevők, bírálók, kivitelezők, műszaki ellenőrök - egyetlen maffia-hálózatot alkotna. Az igazság, ahogy ez legtöbbször lenni szokott, ebben az esetben sem fekete-fehér.

A világítási szakma igen belterjes, kis túlzással azt lehet mondani, hogy mindenki mindenkit ismer. A belterjességet még fokozza, hogy kifejezett közvilágítási szakismereteket ma Magyarországon az Óbudai Egyetem néhány órás (a környezetvédelemmel összevont) képzésétől eltekintve egyetlen egyetemen, főiskolán, OKJ tanfolyamon sem lehet szerezni. A maroknyi, korábban főleg az áramszolgáltatóknál dolgozó közvilágítási szakember hosszú évek gyakorlata során szerezte meg tudását. Így aztán nem véletlen, hogy ugyanazok a személyek (vagy azok közeli ismerősei) elvileg összeférhetetlen szerepkörökben is feltűnnek. Hogy mennyiféle ismerettel kell rendelkezni egy közvilágítási szakembernek, azt a könyv társszerzőjeként a Világítástechnikai Társaság néhány éve kiadott Közvilágítási kézikönyvének ismertetőjéből idézem. 

„A könyv a látásfiziológiai alapok összefoglalása után a közvilágítás "hardverjével": a fényforrásokkal, működtető egységekkel, lámpatestekkel, tartószerkezetekkel foglalkozik egy-egy fejezetben. Ismerteti a könyv a vonatkozó szabványok, jogszabályok előírásait, és betekintést nyújt az Európai Unió energiahatékonysági szabályozásába. A tervezés, üzemeltetés, a karbantartás és az érintésvédelem kérdései sem hiányoznak a kiadványból, és tájékozódhatunk az ellenőrző mérések elvégzésének módjáról és szükségességéről is. Az információk nem korlátozódnak a szigorúan vett útvilágításra, a térvilágítás, és a települések esti képét meghatározó díszvilágítás is a könyv tárgyát képezi. A világítás közlekedésbiztonsággal kapcsolatos kedvező hatásai mellett a zavaró fényekkel, a fényszennyezéssel kapcsolatos ismeretek is megtalálhatók. Az üzemeltető önkormányzatok szempontjai kerültek előtérbe a gazdaságossági kérdésekkel és a villamos energia beszerzésével foglalkozó részekben. Az elhasznált lámpatestek és fényforrások visszagyűjtése és ártalmatlanítása sem hiányzik a könyvből, amelyet egy kis előretekintés zár le: a jövő fényforrásairól, a LED-ekről, és a villamos hálózattól független, napelemes megoldásokról is szó esik. A könyv függelékében megtalálható a fontosabb világítástechnikai fogalmak és a közöttük lévő összefüggések magyarázata.”

Ezek után érthető, hogy a hazai települési önkormányzatoknak – a fővárost kivéve - egyszerűen nincs olyan szakemberük, aki átlátná az egész folyamatot, tehát az „irányított” közbeszerzések létrejöttének egyik fő oka a szakemberhiány. A másik ok az önkormányzatok gazdasági helyzete, akik az előző 2 év költségvetése alapján kapják a következő évre az állami támogatást. Tehát, ha egy közvilágítási korszerűsítést követően csökken a számlájuk, a következő évben annyival kevesebb pénzt kapnak, vagyis nem érdekük a takarékoskodás. Ám, ha egy vállalkozó befektet, és a korszerűsítés költségét az energiamegtakarításból 12-15 évig fizeti vissza az önkormányzat, akkor érintetlenül marad a költségvetésük. A világítás ráadásul szembeötlő dolog: a polgármesterek egy sikeres világításkorszerűsítéssel látványosan igazolhatják munkájuk hatékonyságát.


Ebben a helyzetben keresik meg a világítási vállalkozók az önkormányzatokat. Felajánlják, hogy felmérik a település világítási igényét, javaslatot tesznek az utcák világítási szempontból történő besorolására. Ez korábban a jegyzők feladata volt, de ezt a hatáskört időközben kivették az önkormányzati törvényből, a képviselőtestület pedig szakértelem hiányában az esetek túlnyomó többségében rábólint a javaslatra.. Ezen a ponton a település már bement a vállalkozó utcájába: a vállalkozó elkészíti a terveket, ami alapján a pályázatok kiírása megtörténhet, megállapítja a megtérülési mutatókat, vagyis hogy mennyi idő alatt térül meg a korszerűsítés az energiamegtakarításból. Szakmai körökben közismert, hogy bár a közbeszerzésnek elvileg árcsökkentő hatásúnak kellene lennie, a valóságban 20-30 százalékkal drágább lesz a közbeszereztetett projekt.


A tervek elkészítése során a vállalkozók igyekeznek körülbástyázni magukat: olyan megoldásokat választanak, amilyeneket a versenytársaik nem, vagy csak drágábban tudnak megvalósítani. Szándékosan egy régebbi példát idézek, néhány éve az egyik cég sikeresen beszélte rá a látókörébe került áramszolgáltatókat és önkormányzatokat, hogy csakis olyan lámpatesteket legyen szabad felszerelni, amelyek védettek a viharos tenger hullámverése ellen. Természetesen abban az időben csak ők forgalmaztak ilyen lámpákat. A közbeszerzési törvény világosan fogalmaz, a műszaki követelményeket - ahol lehet - a vonatkozó európai szabványok követelményei szerint kell meghatározni. Ez az a pont, ahol a megjelent pályázatok szinte kivétel nélkül törvénysértőek, olyan többletkövetelményeket írnak elő, amelyeknek csak a kiválasztott gyártó általában drágább termékei tudnak megfelelni. Visszás helyzet az is, hogy van ugyan közvilágítási szabványunk, annak hatálya azonban nem kötelező. A még a tanácsok idejéből származó, valóban elavult közvilágítási rendeletet évekkel ezelőtt hatálytalanították, de új szabályozás nem jelent meg helyette, a szakma folyamatos jelzései ellenére a mai napig nincs törvényileg szabályozva a terület.


A túlárazott, versenytárs nélküli korszerűsítés nem feltétlenül jelenti azt, hogy a létrejött világítások rosszak, hiszen a privilegizált helyzetben lévő vállalkozásnak lehetősége van arra, hogy az ország legjobb szakembereit vonja be a munkába. Nagyobb a baj, amikor nem hozzáértő szerencsevadászok jutnak egy-egy projekt közelébe. Dunaújvárosban például arról győzték meg a városatyákat, hogy egy egzotikus, máshol alig használt lámpafajtával, úgynevezett indukciós lámpákkal oldják meg a város világítását. A várost súlyos pénzekért sikerült is annyira elsötétíteni, hogy azóta a baleseti statisztikák az egekbe szöktek.


A dunaújvárosi eset kirívó volt, de kisebb-nagyobb „simlisségek” szinte minden korszerűsítésnél előfordulnak. Elkerülni őket csak akkor lehetne, ha ismét törvényileg szabályoznak a közvilágítást, és a településeknek lennének olyan világítási szakembereik, akik az önkormányzat érdekeit szem előtt tartva tudnák előkészíteni a korszerűsítéseket. A média látókörébe került, kormányközeli vállalkozás nem elégedett meg a finomabb eszközökkel. Miután az országban elsőként ledesítették egy város, Hódmezővásárhely világítását, az ezt követő pályázati kiírásokban olyan referenciák meglétét követelték meg a pályázóktól, amelyeknek már kizárólag csak ők tudtak megfelelni. A túlárazott, versenytárs nélküli projektekből befolyt milliárdok sorsának követése már nem a világítástechnikusok feladata.